Végre én is géphez jutok.
Az az igazság, hogy nagyon fáradt vagyok.
Tényleg igazuk volt az orvosoknak, hogy sok vért veszítettem,
de amennyire tudom, tartom magam.
Amikor Olivér alszik, én is megpróbálok pihenni.
Olyankor tényleg beájulok szó szerint az ágyba.
Igaz, egy szavunk sem lehet,
mert éjszaka csak egyszer ébred Olivér.
Olyan kis édes.
Tudja, hogy az Apukája nagyon sokat dolgozik,
nem mehet fáradtan dolgozni.
Az ébredés pici nyekergéssel indul, aztán, ha nem jön a cici, akkor indul a balhé.
Persze jön. :)
Olyan csodás érzés, amikor hozzám bújik.
Az a picike test.
Ahogy a két kis kezével megérint.
Nyüszög a szopi közben, majd önfeledten mosolyog és jóllakottan beájul.
Ezt nem pótolhatja az életben semmi.
Ez a csoda.
Laca pedig hihetetlen jó APA!
Fürdetés az Ő szertartása.
Olivér imádja.
Persze, van egy kis sírás, amikor vége a pancsinak,
de Laca szavai gyorsan megnyugtatják.
Reggel, este Laca látja el Olivért, napközben én.
Olyan jó rájuk nézni.
Látni a szemükben a szeretetet.
Olivér olyan áhítattal nézi Apukáját, le sem lehet írni.
Ilyenkor pityergek egy kicsit.
Olyan szépek!
Talán most kezdem megérteni Anyukám szavait:
"Kislányom vigyázz magadra."
Hát, igen....
Elkezdődött a szülői aggódás...
És tényleg azt tudom írni minden "lombikos sorstársnak", hogy
soha, de soha nem szabad feladni!
Bármennyit szenved az ember, az út végén ott vár a csoda!
Ha feladnátok, csak erre gondoljatok!
Tartsatok össze, mert ezt csak együtt lehet véghezvinni!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.