Újra elrohant egy hónap.
Olyan gyorsan.
Annyira jó lenne, ha hosszabbak lennének a napok.
Imádok Olivérrel lenni.
Mindent együtt csinálunk.
Bár, vannak elég megrögzött szokásai.
A tesóm néha Monknak hívja.
Olivér nem tudja elviselni, ha kosz van, illetve ő koszos.
Bár, eddig sem hagytam koszban. de most egy másodpercre sem tehetem.
Beléptünk az édes dackorszakba.
Igen, együtt... már én is dacos vagyok.
A fene vigye le a kis hisztis fajtáját.
Ha valami nem tetszik neki, visít, toporzékol és akkor már nem is ANYA vagyok, hanem NYANYAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.
Na, ezt hallani kellene és látni hozzá azt a fejet.
Lacával jókat röhögünk rajta este.
NYANNNNNNNNNYAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.
Egyszerűen imádnivaló.
Kis csombékom.
Továbbra sem beszél, lusta kis manó.
Pedig tud beszélni.
Kérdezzük Lacával: mit főztél, erre ő: borsót.
Mutatta a galambokat és mondja, galamb. majd autó.
De csak ha kedve van.
Roppant izgis activityzni velem.
Bár, már is merem minden mozdulatát.
Ha nem akarom megérteni, addig magyaráz, míg meg nem értem.
Édes kis manóm.
Aludni továbbra sem szeret, nem ér rá.
Sokkal fontosabb dolgok is vannak.
Szerencsére végre elkezdett enni, bár még mindig kap tejcsit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.